'Három lépés - Veszedelmes álmodozás' könyvajánló

Fana Bluegrand kamaszkorában nagy álmodozó volt. Híres sportolókért, színészekért rajongott. Esténként, alvás előtt elképzelte, mit tenne, mit kérdezne tőlük, ha végre találkozna velük. Az évek múltával feledésbe merült fanatizmusa, befejezte az iskolát, dolgozni kezdett, és szerelmes lett. Egy normális, nyugodt felnőttkor kapujában egyszerre felfordul az élete, és pont miatta kerülnek életveszélybe az egykor imádott hírességek. Veszedelmes álmodozás alcímet viseli Nagy Andrea 'Három lépés' című romantikus akcióregényének első része.

Az alábbiakban a könyv első fejezete olvasható. Még több tartalom a könyv közösségi oldalán!

1. fejezet

Mi a… Mi a franc? Álmodom? Akkor miért fáj ilyen valóságosan a… Mi is fáj igazán? Vagy inkább melyik testrészem nem? Nyugalom, ez biztos csak valami rémálom.

Ismét elájultam. Vagy csak megint bealudtam. Fogalmam sincs. És most álmodom, vagy ébren gondolkodom? Ha most alszom, akkor miért nem tudok felkelni? Ha ébren vagyok, miért nem tudom kinyitni a szemem? Mi a fészkes fene folyik itt? Ez csak egy kicseszett rémálom.

Homályos, foszöld arcok vesznek körül, nagyon közel vannak hozzám. Mégsem veszem ki egyikükből sem, hogy ki ő. Csak furcsa megfejthetetlen hangokat hallok. Talán hozzám beszélnek. Talán tőlem akarnak megtudni valamit? Nem látják, hogy összetapasztották a számat? Így hogyan válaszoljak? A hümmögésből nem fognak semmit érteni.

Újra mélyfekete színű csendben találom magam. A tehetetlenség kezd az agyamra menni. És kezdem azt hinni, hogy már napok, vagy talán már hetek óta egyfolytában csak alszom. Nem tudom. Néha meglátogatnak foszöld barátocskáim, akik aztán segítségnyújtás nélkül visszaengednek tehetetlen mivoltomba. Ez csak egy rémálom.

Halk pisszegést hallok, vagy suttogást. Nem igazán tudom eldönteni. Lehet, hogy már nem is élek, és ez csak valami köztes állapot a menny és a halál között. Mert ugye a mennybe megyek? Újra hallom a halk pisszegést. Na, ez új, ilyen eddig még nem volt. Most vagy végre ébren vagyok, vagy hamarosan vége ennek a fura álomnak.

- Psszt! ... Hé! ... Hallasz? Ébren vagy? – hallom újra a suttogást. Egy férfi szólítgat. Azt hiszem. Bár már semmire sem mernék mérget venni. Tiszta köd az agyam, a gondolkodásom pedig… kicsit furcsa. Azt hiszem, ülök. A testem továbbra is sajog. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy melyik testrészem fáj a legjobban. De talán a csuklóm, és a vállam. Aztán realizálom, hogy le vagyok kötözve. Micsoda? Na, ez már tényleg téboly. Nagyon erős ez a rohadt… kötél. Kötél? Kicsit ódivatú, nem? Akkor már inkább bilincs. A lábam is le van kötözve. Egy hűs helyen vagyok, épp, hogy nem fázom. Na, de visszatérve… szóval egy székhez vagyok kötözve??? Igen, egy székhez vagyok kötözve… Király! - ironizálok magamban, és próbálom nyugtatni magam, hogy ez csak egy rohadt rémálom.

- Azt a kur*va…! - Sikkantok fel félálomban, de lehet, hogy valahol mélyen, legbelül el is fojtottam a kitörő fájdalmat. És lassan rá kell jöjjek, hogy amint felébredek, kezdődik csak el az igazi rémálom. Mert eddig csak a szelíd, békés tudatlanság állapotában vergődtem. De jó is volt az! Hol vannak a foszöld barátocskáim? Akarom őket! Békés, fájdalommentes sötétség.

- Psszt! Ébresztő Csipkerózsika! – próbálkozik tovább a kedves férfihang. Olyan ismerős.

- A… a karom… nagyon fáj! – hüledezem tovább. Ideje lenne kinyitni a szememet, megnézni hol is vagyok, és ki beszél hozzám. Hja, és persze nem pánikolni. Végre sikerül kinyitnom önerőből a szememet, de nem sokkal lett világosabb! Nagy előrelépés, mondhatom. Egy sötét helyen vagyok, egy kis halvány fény pislákol csak a jobbomon, a falnál. Még ettől is erősen hunyorgok. Miért zavar ennyire a fény?

- Ideje felkelni, elég régóta ki vagy ütve – jegyzi meg kedvesen ez az egyre ismerősebb férfihang. Valahonnan szemből, nem messze tőlem beszél hozzám. Csak nem sürgetni próbálni?

- Ja, ideje volt már! – teszi hozzá, mostmár világos, hogy sürgetésképp, egy kevésbé kedves hang, némi akcentussal. Ezt is hallottam már valahol. Lehet, hogy mégiscsak álmodom. De jó lenne.

- Köszönöm, igazán… öhm… kedves… Nyilván azért nem keltem fel, mert nem tudtam – védem meg magam.

- Jól van, nem kell azonnal megsértődni, angyalom! – tetézi a lassan már túlságosan is kedves hang tulajdonosa.

- Angyalom??? Mégis mi a franc… - lehet, hogy ezt hangosan is kimondtam?

- Csönd legyen, jönnek! – szakít félbe a rideg akcentusos hangú. Olyan, nagyon ismerős.

- Kik jö…? – kezdek bele, de hamar el is hallgatok, a zsigereimben érzem a mélyen ott lapuló rettegést.

Villany kapcsolódik a folyosón, a fémajtónak tűnő kijárat alatt vékony fénysugár szűrődik be. Akárkik is, de tényleg jönnek. Kinn felkapcsolták a villanyt. Nagy nehezen felemelem a fejem, hogy legalább lássam, ki lép be.

- Kuss legyen mindenkinek! – nyit be egy…egy foszöld fejfedőt viselő mogorva férfi. Legalábbis ennyit tudok kivenni belőle, mivel idebent még mindig elég nagy a fényhiány, csak a folyosó beszűrődő fényébe és a kis pislákoló lámpácskába kapaszkodom. – Nos, kisasszony, úgy látom magához tért. Ismételten. – veti oda egy grimasz kíséretében. Kap tőlünk egy kis segítséget, hogy mit is keres itt – kis hatásszünetet tart, és hozzáteszi: - Tudja, úgy ösztönzésképp! – görbül gúnyos mosolyra undorító szája, majd mielőtt becsapná maga mögött az ajtót, belerúg a kis lámpába, ami felborul, és kicsivel több fény irányul az előttem lévő területre. Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hol van az a segítség, és mire is ösztönöz engem, megpillantom a velem szemben álló kedves hangú férfit. Majd ebben a pillanatban ismét elveszítem az eszméletemet.

- Hát ez kur*a jó! – hallom nagyon messziről a kevésbé kedves férfit, és már tudom, hogy honnan volt ismerős a hangja.

Tetszett? Érdekel a folytatás? A Három lépés Facebook-oldalán további tartalmakat olvashatsz!